hétfő

ma ezt emelem ki.

"AMBROSE BIERCE

Kivételes tűzeset

1872-ben egy júniusi reggelen meggyilkoltam atyámat - ez még házasságom előtti időben történt, mikor szüleimmel együtt éltem Wisconsin derűs ege alatt -, és mondhatom, az eset mély nyomokat hagyott bennem. Házunk könyvtárszobájában osztozkodtam atyámmal az elmúlt éjjel végrehajtott közös rablásunk zsákmányán. Főleg házi holmikra tettünk szert, ezért nem volt könnyű az igazságos osztozás. Törülközőkkel, konyharuhákkal, effélékkel még csak elboldogultunk, sőt az ezüstneműk közt is sikerült nagyjából érvényt szereznünk az osztó igazságnak. Viszont érthető nehézségek támadtak, midőn egy zenélő órát kellett megfeleznünk, méghozzá maradéktalanul. Így történt, hogy a zenélő óra hozta családunkra a romlást s a gyalázatot. Ha ott hagytuk volna, ahol volt, szegény apám máig is élne.

   A bámulatos szép mesterremeket drága faberakások és különleges faragás díszítette. Sokféle dallamot nem tudott, ámde fütyült, akár a fürj, ugatott, akár a kutya, sőt hajnalhasadtakor kukorékolt, ha fel volt húzva, ha nem, és kivágta a tízparancsolatot. Ez utóbbi tulajdonsága csábította atyámat élete egyetlen becstelenségére - bár ki tudja, talán több is telt volna tőle, ha e világból még idejében ki nem végzem -, arra tudniillik, hogy e zenélő ládát elrejtse szemem elől, és becsületszavára fogadja, hogy ő nem hozta el, holott rabló szándékában, jól emlékszem, egyedül a ládikó vezérelte.

   Atyám a zenélő órát malaclopó köpönyege alá rejtette, mivel álöltözetként köpönyeget viseltünk, majd fogadkozott, hogy ő nem hozta el, pedig tudván tudtam, hogy elhozta. Az a körülmény azonban elkerülte a figyelmét, hogy a doboz, ha az osztozkodást hajnalhasadtáig elhúzom, kikukorítja hamisságát. Mint vártam, úgy is történt. Ahogy a gázláng elhalványult a könyvtárszobában, és az ablakon beáramló fény átjárta a függönyöket, az öregúr malaclopója alól hosszú kukurikú szállt fel, melyet a Tannhäuser egyik árijának néhány üteme követett, végül hangos kattanás.  Kettőnk között kézbe való kis szekerce feküdt az asztalon, azzal hatoltunk volt be a baljós házba. Fölkaptam. Az öregúr látta a további próbálkozások haszontalanságát, és a ládikót, kiemelvén a malaclopója alól, letette az asztalra.

   - Hasítsd kettébe - ajánlotta fel nagylelkűen -, én csupán a romlástól akartam megóvni.

   Szenvedélyes szerelmese volt a muzsikának, s láttam, hogy a kis koncert szinte elandalította.

   - Nem úgy, atyám - mondtam erre. - Én nem szándékod tisztaságát kétlem, hisz hogyan is bíráskodhatna fiú az atyja fölött. Én csupán az üzletszerűség védelmében emelem szekercémet, s társas viszonyunkat ezennel megszüntetem, ha ígéretet nem kapok arra nézve, hogy jövőbeni vállalkozásaink alkalmával csengettyűt kötsz a lábad közé.

   - Nem tehetem - felelte atyám némi tűnődés után -, értsd meg, nem tehetem. Rosszabb lenne az a nyilvános bűnvallomásnál. S az emberek azt hinnék, nem bízol meg bennem.

   Bámulnom kellett finom ítélőképességét és bátor kiállását. Büszke voltam atyámra, s egy pillanatig afelé hajlottam, hogy botlásán szemet hunyok, de aztán ismét a gazdag díszű zenedobozra esett a tekintetem, s mint említettem már, kivégeztem az öregurat e siralomvölgyből. Nem tagadom, zavar fogott el ezután. Tudniillik, nem csupán atyámat láttam benne, porhüvelyem szerzőjét, hanem immár a tetemet is, amelyet fel fognak fedezni. Reggeli világosság áradt szét a könyvtárszobában, s attól kellett tartanom, hogy anyám bármelyik pillanatban beléphet. Helyesnek látszott tehát, ha egy füst alatt vele is végzek. Majd, miután ezzel is megvoltam, kifizettem és szélnek eresztettem a cselédséget.

   Még délután fölkerestem a rendőrfőnököt, elmondtam neki, mi történt, és tanácsát kértem. Részletesen kifejtettem, milyen kínos volna, ha nagydobra vernénk az ügyet. a közvélemény elítélne, és valahányszor hivatalért folyamodnék, az újságok mindig fölhasználnák ellenem. A rendőrfőnök méltányolta igazamat, hiszen nagy tapasztalatú, régi rablógyilkos volt ő is. Meghányta-vetette a dolgot a Megfizetett Bíróság helyi elnökével, s végül azt a tanácsot adta, hogy a holttesteket állítsam be az egyik könyvszekrénybe, kössek nagy összegű tűzkár-biztosítást a házra és gyújtsam fel. Tanácsát megfogadtam.

   Könyvtárszobánkban állt egy könyvszekrény, melyet atyám nemrégiben vett valami hóbortos feltalálótól, de könyvekkel még nem rakta tele. Méretre és formára nézve megfelelt a régi hálóházak előkelő ruhatárainak, persze beépített árnyékszék nélkül, és teljes hosszában nyílt, mint a hölgyek hálóköntöse. Üvegajtói voltak. Mivel szüleimet haláluk után nyomban kiterítettem, mostanra már eléggé megmerevedtek ahhoz, hogy állíthatók legyenek, ilyenformán beállítottam őket a könyvszekrénybe, a polcok eltávolítása után. Az ajtókat bezártam, s az üvegre függönyt borítottam. A biztosítási felügyelő többször is elsétált a szekrény előtt, és nem fogott gyanút.

   A biztosítási kötvények birtokában még azon az éjszakán felgyújtottam a házat, s a rövidebb úton, az erdőn át, a bárosba siettem. Sikerült is ott lennem, mire a harangokat félreverték, és a szaladgálás megkezdődött. Szüleim miatti aggódásomban hajamat tépve csatlakoztam a tűz oltására egybeverődött tömeghez, és úgy igyekeztem, hogy a tűzgyújtás után éppen két órával érjek a tett színhelyére. A város mind ott tolongott. A ház várakozásaimnak megfelelően a lángok martalékává lett, a parázsló hamuhegy közepén azonban ott tornyosult sértetlenül a könyvszekrény! A függönyök leégtek róla, s üvegablakain besütött a parázs ördögi fénye. S benn ott állt ősz atyám, "Szinte megszólalt", mint mondani szokás, és mellette hű párja jóban-rosszban. Hajuk szála meg nem pörkölődött, ruhájuk sértetlen volt, mint akiket skatulyából húztak ki. Csupán fejükön s torkukon árulkodott testi sértés nyoma kezem munkájától. A tömeg némán állt a csoda bűvöletében. Rémület és részvét bénított meg minden nyelvet. Énrám is hatott a látvány.

   Elmúlt három év, s velük az eset rossz emléke, mikor is New Yorkba szólított a kötelesség: hamis állampapírokat kellett továbbjuttatnom. Jártomban-keltemben bepillantottam egyik bútorkereskedésbe, s íme, mit látok: a könyvszekrényünk szakasztott mását. - Valami tébolydából szalajtott feltalálótól vettem, bagóért - magyarázta a kereskedő. - Azt mondta, tűzálló, mert a farostokat hidraulikus sajtó alatt töltötte ki timsóval, és az üvegek azbesztből készültek. Én, őszintén szólva, nem hiszem, hogy tűzálló... tessék elvinni, egy közönséges könyvszekrény árában megszámítom.

   - Semmiképpen - válaszoltam - Én csak szavatoltan tűzálló könyvszekrényeket veszek. Alászolgája.

   Ha úgy dobta volna utánam, akkor se kellett volna. Minek az embernek egy kellemetlen emlék a lakásban?

Bartos Tibor fordítása"

-----



ÁÁÁ mi a franc!!!!!:D